Csaba beszámolója a Tudatosság Játékáról:
"Eleinte furcsa volt, hogy ketten ülnek velem szemben, de nagyon hamar feloldottam és rájöttem, hogy ez a két ember bármit mondok, bármit csinálok, most csak rám figyel és minden szakmai tapasztalatát, empátiás készségét mozgósítva azon van, hogy nekem segítsen.
Először nagyon kedvesen elmesélték, hogy mi az, ami most történni fog, mivel fognak nekem segíteni. A "Tudatosság Játéka" egy komplex kezelési rendszer. Ebben alkalmaznak minden olyan technikát is, amit a hosszú évek során megtanultak és eredményesnek találtak. Ezek pl. a kineziológia, Access Consciousness és más hasonló módszerek.
Miután röviden elmondták, hogy mi a "valami" lényege, máris a közepében találtuk magunkat, ugyanis megemlítettem egy pár napja történt, érthetetlen kiborulásomat...
Részletesen kifejtettem, hogy mi az, ami gondot okoz. Az elmondottakból a fontos szavakat , kifejezéseket, amelyek meghatározóak a történet szempontjából leírták egy papírra, majd amikor úgy éreztem, hogy minden lényegeset megosztottam velük, akkor fogták ezt a papírt és a szavak mentén darabokra vágták.
Fogták ezeket a kis, szavakat tartalmazó cetliket, belerakták egy hangtálba felváltva ebből húztak kettőt, hármat. Ez lett az alapja a Tudatosság Játékának. Magukra ragasztották ezeket a cetliket, és szinte azonnal átlényegültek, átváltoztak...
Mint egy színdarabban néztem a "színészeket", akik most az én gondolataimat, érzéseimet, én-részeimet keltették életre.
Nagyon megindító látni és hallani magamat, a gondolataimat... kívülről. Egy alkalommal például a merev, felnőtt és sérült énem vitázott az egészséges gyerek-énemmel azon, hogy miért nem vidám, miért nem játszik, miért nincs ereje, ideje élvezni az életet... Komoly vita alakult ki közöttük, de a végén feloldódott a különböző technikáknak és eljárásoknak köszönhetően a rosszul működő én-részben a feszültség és megoldódott a helyzet. Ez a különleges párbeszéd, rituálé számtalanszor megismétlődött, mindig több és több kioldódást, megoldást, és megkönnyebbülést vonva maga után. Úgy gyógyítgatták egyik lelki sebemet a másik után, mint két ügyes kezű nővér...
Láttam magam előtt megtestesülni a vívódásaimat, félelmeimet, magam előtt is eltitkolt belső hangjaimat... Lényegében pontosan ugyanazt hallgattam, mint máskor, csak a hang a kívülről szólt...
Az egész nagyon megdöbbentő volt, másrészt hatalmas megkönnyebbülés, mert végre nem egyedül voltam a fejemben. Abban a pár órában nem egyedül cipeltem a terheimet, hanem volt két segítőm, két ideiglenes anyám, aki minden erejével támogatni, megérteni és segíteni próbált. Mint egy színdarabot néztem, hogy milyen belső párbeszédek zajlanak bennem, hogy ezek a részek hogyan érzik magukat és miként gondolkodnak, miként érvelnek, milyen elgondolások mentén hoznak döntéseket. Azt is láthattam, hogy miért nem tudnak helyesen, jól és hatékonyan cselekedni.
Amikor felvetődött, hogy mindenféle testi problémáim vannak, akkor kiderült például, hogy nekem ez egyfajta kapcsolódás a családomhoz, ahol nagyon sok egészségügyi probléma jelentkezett az idők során. Ha én is betegségekkel küzdök, akkor hozzájuk tartozom.... Sőt át tudok venni tőlük terheket. (Persze, mint megtudtam ez nem egészen így van, nem segítünk igazán ezzel.)
Mint minden egyes etap végén itt is jött a kérdés, hogy "hajlandó vagyok-e ezekről a - jelen esetben a betegségekről - lemondani"? Sok esetben nagyon könnyen mondtam azt hogy hajlandó vagyok, de még mennyire! Ezért jöttem, naná! De néhány esetben azt éreztem, hogy ragaszkodok ezekhez a rossz működésmódokhoz, főleg olyankor, amikor azt éreztem hogy ez kapcsol a családomhoz, nélkülük elveszett lennék, nekem velük sorsközösséget kell vállalnom. Néha nehéz letenni a súlyokat, csomagokat, hiszen olyan régen cipeljük már...
Megnyugtató, biztonságos érzés volt, hogy mind a ketten több órán keresztül csak rám figyeltek és semmire nem mondták azt hogy, "ugyan már ez nem probléma!", "most miért nem tudod letenni?" , "szedd össze magad!" vagy , hogy "hagyjál már a hülyeségeiddel! "...
Már önmagában az segítség, hogy két jó nevű és hatalmas empátiával rendelkező, tapasztalt szakember minden idegszálával rám figyel és elfogadja azt, amit mondok, és nem tudok rosszat mondani, mert minden helyes és elhiszik nekem, amit érzek.
Visszagondolva erre az eseményre nagyon jó érzések töltöttek el. Még másnap is velem volt ez a két segítő szakember lélekben. Úgy éreztem, mint ha két anyuka lenne velem a nap folyamán, fogná két oldalról a kezemet, én pedig közben kislány lehetek újra.
Világossá vált számomra hogy mivel az én családomban szinte mindenkinek megvolt a maga nagyon komoly terhe, ezért én kislányként ezeket megpróbáltam átvenni. Azóta is cipeltem és magamat hibáztattam sok mindenért. Sorsközösséget vállaltam velük, átvettem a terheiket, a gondolataikat, a félelmeiket és emiatt sokszor saját boldogulásom útjában álltam.
Rávezettek arra is, hogy megvan a saját életemnek a maga nehézsége, nem cipelhetek feleslegesen más emberhez tartozó terheket. Hiszen nekik sem segítek ezzel. Elfogadtatták velem, hogy segíteni akkor tudok, ha a saját életemet élem és megvalósítom azokat a célokat, vágyakat, amikre nekik nem volt lehetőségük, hiszen ha én egy magasabb fokon élem az életem, nagyobb elégedettségben, sikerben akkor az egész család egy "könnyebb vágányra" kerül.
A másik tanulság hogy nem létezünk önállóan. Szeretünk egymáshoz kapcsolódni, közösségben vagyunk teljes egészek. Közösségben vagyunk biztonságban. De nem csak testileg, hanem lelkileg is össze vagyunk kapcsolva és nemcsak térben, de időben is. Visszamenőleg sok-sok generáció áll mögöttünk, sok esetben együtt gondolkodunk, lélegzünk és az ő gondolatvilágukat, megküzdési módszereiket alkalmazzuk , még akkor is ha azok már nem időszerűek és már réges-régen nem hasznosak számunkra."